IMG_5889

Nagymarosi Falat – Vértesaljai László atya „nagymarosi” jegyzete

Oculi nostri ad Dominum nostrum – énekli Isten népe a 123. zsoltárt: „Ahogy a szolgák szeme uruk kezén, s a szolgálók szeme úrnőjük kezén: úgy tekint szemünk az Úrra, a mi Istenünkre, amíg meg nem hallgat”.

Az uraik és úrnőik kezére figyelő szolgák készségét átviszem az én Uram, a mi Urunk kezére: ad manum Domini nostri: éber tekintettel mi is így figyelünk a mi Istenünk kezére…  

De mintha visszahúzódott volna ez a kéz az elmúlt hónapokban…!? Itt Rómában az ősrégi bazilikák szentélyeinek mozaikdíszén a kiindulópont Istennek a világba benyúló keze. Az apszismozaikok csúcsán félköríves vörös felhőkből, Isten örök, csendes, kimondhatatlan jelenlétének misztériumából nyúlik ki az a Kéz és az Atya a Fiának, vagy a Fia által szerzett Népnek nyújt többnyire koronás elismerést, bátorítást, táplálékot.

Hand_gottes

A mindenség, az egész univerzum egyetlen szilárd, megbízható pontja az a Kéz. Teremti, megváltja és fenntartja a világunkat. Keresztény életünk nem is más, mint egyetlen kapaszkodás ebbe a Kézbe.

S hogy elhidd nekem, hadd idézzem a Fiú szavát, amikor ég és föld, és két bűnös között, az „ő óráján”, amikor minden beteljesedett, így kiált: „Atyám, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet!” (Lk 23,46).

Szeretem ezt a kezet, az Atya kezét, üdvözítő Jézusom Atyjának a kezét.

Életem során szépen belenőttem ebbe a kézbe. A családom volt az iskola, és az iskolamester benne az apám. Anyám keze, ahogy visszaemlékszem, mindig a Szűzanya keze. Naná, mindkettő neve Mária! Apám keze ritkábban érintett, de ha igen, annak olyan ereje volt, amit nem lehetett elviselni hétköznapi simogatásként. Annak érintése Ünnep volt. Nyolc gyermekük fölött Anyám és Apám keze, ahogy naponta megjelenítik az Isten kezét. Soha nem kevertem össze Szüleim kezét az Isten kezével, de éppúgy mondom, sohasem választottam szét, mert együtt egy egység. Összetartoznak…, mint a kányádis jegenyefák!

photo-1525190318933-20669638c66f

A vasárnap déli ebédjeinkre emlékszem, a terített tölgyfaasztalra és a kézre, ami megszelte a kenyeret. Szinte szentmise volt az: a szívhez szorított kenyértest, a rárajzolt három kis kereszttel, majd a szeletek születése és a kiosztás…, aztán az étkezés.

A kiosztás, mert Anyám és Apám kezei kenyeret osztottak. Mi nem nyúlhattunk a kenyérhez, ők adtak maguktól és kellett, hát kértünk.

Harmincnyolc éve szenteltek pappá. Harmincnyolc éve tette rá az Isten áldott kezét a fejemre a püspököm által és küldött: Menj és etesd az én népemet! Ránéztem csodálkozva és ő erre pontosított: Menj és etesd az én népemet, énvelem!

Testvéreim, kedves Lányok és Fiúk. Hej de jó volna, ott a nagymarosi templomkert füvén ülni, arra várva, hogy a gazdánk, az Atyánk megetet bennünket. Önmagával, tulajdon vérével, saját Fiával.

IMG_5866

Papi életem legnagyszerűbb, legfölségesebb pillanatai ezek a találkozások a szentáldozás során. A Teremtőhöz járul a teremtény, a Megváltóhoz a megváltott, a Bőséghez az éhség, a Forráshoz a szomj, és mi papok ott állunk, teli kézzel, és magával Istennel tápláljuk az ő népét. Fölemeljük szemmagasságba az Eucharisztiát és ünnepélyes hitvallást teszünk a mondatlan kérdésre: Hiszed-e, hogy ez itt Jézus Krisztus teste? S jön a válasz, kétely nélkül: Ámen! Úgy van! Úgy legyen!

Mária is egy Testre mondott igent, Aki rögtön lakást is vett benne.

Nagymaros Népe! Hunyd be most a szemed, képzeld magad abba a Kertbe, ülj el a zöld Fűre, ahogy Isten vándorló Népe egykor letelepedett a pusztában, a Manna kiosztására.

Oculi nostri ad Dominum nostrum – igen, szemünk az Úrra tekint, akit szolgái nekünk nyújtanak. Már csak annyit kell mondonam: Non sum dignus, nem vagyok méltó!

Vértesaljai László SJ

Vissza