Két év után ismét benépesült a nagymarosi plébániakert az ősz színeivel, fényeivel gyönyörködtető októberi délelőttön. „Ajándék, hogy az online alkalmak után ismét együtt lehetünk” – hangsúlyozta a találkozó kezdetén a két moderátor, Földváry Katalin és Balázs András, akik köszöntötték a jelenlévőket, illetve azokat, akik a média segítségével követték a rendezvényt.

A nap nyitányaként a Baja Barátok Zenekar Szentlélek-hívó dallal kezdett, s a zenés áhítaton elhangzott: „Köszönjük Urunk, hogy a nehéz idők után most együtt lehetünk, add, hogy a feltámadásba vetett hitben, a szeretet jézusi üzenetével a lelkünkben meg tudjunk újulni! Köszönjük a közösséget, a jó időt, hiszen minden Tőled van, s áldunk ezért.”

Dobszay Benedek ferences szerzetes a találkozó szervezői nevében köszöntötte a fiatalokat: „Az online rendezvények után jó újra látni titeket, végre nem a kamerákat kell nézni. Isten hozott mindenkit!” – mondta, majd rövid beszédében kitért arra, hogy a találkozó bibliai mottója, kérdése – „Mid van, amit nem kaptál?” – önvizsgálatra indíthatja az embert, valamint arra, hogy elgondolkodjon a másokkal való kapcsolatairól is.

Ez utóbbi gondolat átvezetett a nap főelőadójának témájára. Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) alelnöke a nap mottójához kapcsolódva mesélt az életéről.

Bevezetésként egy fényképről beszélt, amelynek sokszorosított példányait az önkéntesek kiosztották a fiataloknak. „A fotón egy kicsi lány néz ránk egy törött tükörből. Akár ő is kérdezhetné tőlünk: mid van, amit nem kaptál? A kislány az ország legszegényebb településére született, nagyon sok testvére van, az anyukája neveli őket, alkoholista apukája nemrég halt meg. Nagyon aranyos és szeretetre méltó a képen, de amikor majd nagy lesz, bizonyára nagyon okos mondatokat fog hallani a »jóléti erkélyről«, ahol élünk, például olyanokat, hogy »miért nem dolgozol?«, meg, hogy »miért nem tanultál?«.”

Valószínű, hogy ti is hasonló mondatokat fogtok mormolni felnőttként, de talán érdemes volna megfontolnotok, hogy hova is születtetek. Van, akinek nem volt akkora mázlija, mint nektek, hogy a jólétbe érkezzen – folytatta az előadó.

„Véletlenek” generációkon átívelő sorozata kellett ahhoz, hogy azzá legyünk, akik vagyunk. Mink van, amit nem kaptunk? Még a saját testünket sem ismerjük: gondoljuk meg, mennyire összetett biológiai-fizikai folyamatok szükségesek már ahhoz is, hogy lélegezzünk.

Vecsei Miklós a továbbiakban a saját életében megtapasztalt „véletlenekről” beszélt. Arról, hogy tizenöt éves korában megesküdött, nem fog templomba járni, s ez a dacosság mindaddig tartott, amíg el nem költözött a család Zugligetbe, ahol a fiatal Miklós találkozott egy pappal, Kozma Imrével (az MMSZ elnökével – a szerk.), akitől legalább három alapvető dolgot megtanult: a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat; a szeretet sok bűnt eltakar; kockázatvállalás nélkül nincs kereszténység. Kozma atya a konkrét szolgálatra, segítésre ösztönözte a híveket, köztük természetesen a fiatalokat is.

Vecsei Miklós elmesélte, hogy Zugligetben Pál Feri volt a hittantársa – később a bérmafia –, aki egy alkalommal segíteni hívta egy intézetbe, ahol mozgássérülteket ápoltak, s ahol Pál Feri is szolgált. „Nem felejtem el azokat a perceket, amikor kinyílt az ajtó, Feri megköszönte, hogy kisegítem a szolgálatban, elment, s ott maradtam öt, borzasztóan rossz állapotban lévő emberrel, akik feküdtek az ágyakon, lélegeztetőgépekre kapcsolva, s én képtelen voltam belépni a szobába, hányinger kerülgetett a rettenettől, a fűtőtestre támaszkodva álltam, s csak a harmadik nekigyürkőzésre tudtam elindulni, hogy belépjek a terembe, és köszönjek nekik, hogy megismerkedjek velük. Azután négy évre ott ragadtam, megtanultam őket pelenkázni, kanült cserélni; erős közelségbe kerültem a valósággal. Az igazság az, hogy nem tudom elmondani nektek, mit jelent nekem ez a négy év, nincs időm, hogy ezt érzékeltessem, a lelki kapcsolatokat, a barátságokat, a bennem zajló változást.”

Az a helyzet, hogy tulajdonképpen nem tudom elmagyarázni, miért csinálom azt, amit immár sok éve teszek – vallotta meg az előadó, aki a továbbiakban egy mozgássérült és egy hajléktalan emberrel való barátságáról, s ez által a szeretet titkos, összetett valóságáról, történetéről, valamint a másokkal és az önmagunkkal kapcsolatos előítéletek lebontásáról beszélt.

Buzdította a fiatalokat, hogy merjenek felülemelkedni a komfortérzetükön, bátran lépjenek át a másik embertől elválasztó, mégis áthidalható szakadékokon, s akkor egy új világ nyílik meg a előttük.

„Ne kezdj nagyban, az apró vállalás is lépés: próbáld megtudni annak a hajléktalan embernek a nevét, akivel nap mint nap találkozol, azután szólítsd néven, ha arra jársz, s nagyszerű volna, ha a névnapján ajándékot vinnél neki. Ha lehet ne imakönyvet, hanem olyasmit, aminek valóban örül” – mondta Vecsei Miklós, és a továbbiakban is a hajléktalan emberekkel való kapcsolatáról beszélt, megrendítő történetek által vázolva azt az utat, amelyen az Úr vezette őt, hogy megmutassa számára azt a bölcsességet, amit a saját szavaival így foglalt össze: „Ne tanítsatok senkit, soha, ne okoskodjatok, Jézus tudja, mi rejlik a másikban; csak egy embert tudsz megváltoztatni az életben, s az te magad vagy.”

Vecsei Miklós előadását folytatva a csodáról is beszélt, azaz életünk kérdéseiről és Istennek ezekre adott konkrét válaszairól. A csoda a valósággal szembesít, s a valóságközelben pedig önmagunkkal. Mint mondta, csodaváróból cselekvővé kell válnunk: nem a saját magunk megjavulására várni, hanem Jézust közel engedni a szívünkhöz. Ezzel kapcsolatban Martin Bubert idézte az MMSZ alelnöke: „Az ember nagy bűne nem az, hogy vétkezik…, hanem az, hogy minden pillanatban Istenhez fordulhatna, de nem teszi.”

Az előadó többek közt megemlítette, hogy a gyermekei is formálták az élethez, az emberekhez való hozzáállását. „Például megtanítottak arra, hogy ne okítsam őket, hanem türelemmel várjam meg, amíg ők kezdenek kérdezni, azért, hogy a saját kérdéseiket tehessék fel.”

Előadása végén Vecsei Miklós az MMSZ „Jelenlét” programját mutatta be, annak célját, lényegét ismertette néhány szóban.

A főelőadást szentségimádás követte, majd műhelybeszélgetéseken vehettek részt a fiatalok: többek közt feltehették a kérdéseiket Vecsei Miklósnak és meghallgathatták Kerényi Lajos piarista szerzetes gondolatait a nagymarosi templomban.

A népszerű Gyerekmaros stábja úgy döntött, hogy idén októberben – a járványügyi helyzetre való tekintettel – nem tartják meg a gyerekeknek szóló programokat, önkénteseik a találkozót segítették.

Az ifjúsági találkozó szentmiséjén Berta Tibor tábori püspök volt a főcelebráns, akit a mise elején Dobszay Benedek OFM köszöntött harmincéves papi jubileuma alkalmából. A szerzetes egyúttal köszöntötte Varga Endre technikust is, aki negyven éve végzi háttérmunkáját, szolgálatát a nagymarosi találkozókon.

Berta Tibor püspök homíliájában az Isten országáról és az Úrral való élő kapcsolatról beszélt. Beszédében rámutatott, mi emberek képesek vagyunk arra, hogy sajátos páncélzatot öltsünk fel magunkra az Úristen ellen, például arra az esetre, ha meg akarna téríteni minket. „Offoljuk” az Urat, nehogy hozzáférkőzzön a szívünkhöz.

Így eshet meg, hogy a gyónásban esetleg éppen azt nem valljuk meg, ami páncél, fal Isten és köztem. Pedig ezt levetve, lebontva lehetnénk olyanok, mint a gyermek, ahogy azt példaként állítja elénk Jézus – fejtette ki a püspök.

Figyelmeztetett: az evangélium nem ráadás az életünkre, nem is a bajaink vigasza, nem ismeretterjesztő előadás, hanem egy ösvény, vagy éppen függőhíd, amely Isten országába vezet, s amelyen bármilyen félelmetes is, végig kell menni, azaz hinni kell.

A püspök saját példáján, élete eseményein keresztül érzékeltetve elmondta, a hitünk fejlődik (utalt ezzel a közelmúltban elhunyt Jálics Ferenc jezsuita szerzetes tanítására), változunk, s ez a változás, a hivatásunkkal, a létezésünkkel való szembenézés életünk végéig tart, a békességünket Jézustól kapjuk.

Berta Tibor beszédében többek közt a szentmise aznapi olvasmányai és az evangélium alapján részletezte Ferenc pápa tanítását a házasság szentségéről, amelyet nemrég fejtett ki sajtótájékoztató keretében a Pozsonyból Rómába tartó repülőúton.

Szerző: Körössy László

Fotó: Tibély Gergely és Pesti Dóra